Kisült a rozmaringos édesburgonya, megpirultak a hagymás csirkemell kockák. Elzárom a sütőt, leveszem a serpenyőt a tűzhelyről, és lezárom az elszívót. Kinyitom az ablakot, a tolakodó konyhai zajok helyét a külvilág neszei veszik át, autók zúgása, kutyák ugatása, pár kamasz utcai viháncolása. Micsoda élet van a konyha-zárkán túl, erre gondolok, miközben igyekszem ízlésesen elhelyezni az ebédet a két tányéron.

A férfiak szívéhez a hasukon át vezet az út, mondta a Mama, miközben kókuszgolyókat gyúrtunk az ovis nyári szünet első napján. Nem szerettem csinálni, mindig bement a ragacsos kakaós massza a körmeim alá, aztán karcolva csiklandoztak a levendulaszappanos kefe sörtéi, ahogy a Mama suvickolta az ujjbegyeimet. Na, eridj, mondta mikor végzett, majd a kezembe nyomott egy egész tálnyi golyót, hogy vigyem át a szomszéd Bazsinak, én meg fülig pirultam. Ő volt a legszebb fiú, akit életemben láttam, halálosan szerelmes voltam belé. 
A hátsó kertkapun át mentem hozzájuk, emlékszem, ahogy remegő kézzel egyensúlyoztam a virágmintás porcelán tálat, hogy aztán zavartan nevetgélve átadhassam a tizenkét éves Bazsinak, aki fa arccal kikapta a kezemből, és “köszi, Dunduska!” felkiáltással rám csapta az ajtót. Mérgemben letapostam a legszebb büdöskét a kerítésük tövében, majd dühösen a konyhába rohantam, és közöltem a Mamával, hogy én a fiúk hasával soha többet nem foglalkozom.

Huszonkét évesen szegtem meg a fogadalmam, a Mama már nem volt velünk. A legendás citromos joghurttorta receptje egy megviselt jegyzetfüzetben várta, hogy valaki elővegye, de sokáig a gondolat is fájt, hogy megpróbáljunk a Mama helyébe lépni, hiába vágytunk már nagyon a torta savanykásan édes ízére. Végül Alex kedvéért vettem a bátorságot, hogy megsüssem. Ő volt a legizgalmasabb fiú, akivel valaha találkoztam. Úgy vonzott magához, hogy szinte fájt, halálosan szerelmes voltam belé. Tudtam, hogy bántani fog, de nem érdekelt, bárhogyan is, bármennyi időre is, vele akartam lenni.
Emlékszem, a huszonharmadik születésnapi buliját tervezgettük az évfolyamtársakkal, a hagymaszagú menzán ültünk egy zsíros asztalnál. Alex, mint valami háremtartó, az asztalfőn pöffeszkedett, mi, lányok meg egymást túllicitálva ajánlkoztunk tortasütésre. Éreztem, hogy ciki a helyzet, de túlságosan szerettem ahhoz, hogy be se próbálkozzak, ezért egészen halkan kimondtam, hogy citromos joghurttorta, Alex meg felkapta a fejét, rám nézett, és azt mondta, az nagyon jó lenne, mert a gejl szarokat utálja. A többi lány majdnem megölt a szemeivel, nekem meg összeugrott a gyomrom, mert előtte csak egyszer sütöttem meg azt a tortát, akkor is a Mamával együtt.
Otthon rögtön nekiálltam keresni a recepteskönyvet, de nem volt a régi helyén. Anyáék sem tudták, hova került, teljes pánikban túrtam át a konyhaszekrényt, és végül órákkal később akadtam rá az alsó fiókok mögötti résben. Hatalmas kő esett le a szívemről. A hasukon át, motyogtam magamban, aztán fellapoztam a könyvecskét, és olvasni kezdtem a receptet. A betűk göcsörtösen tekeregtek előttem, mint valami rejtvény, semmit nem értettem belőlük. Hát persze, gondoltam, a Mama nem akarná, hogy az Alexnek süssem meg. Kiszaladtam a kertbe, felnéztem az égre, és egyezkedni kezdtem a Mamával, hogy légyszi, segíts mégis, már megígértem a tortát, tök ciki lenne nem vinni, aztán majd megpróbálok kiszeretni belőle, csak még ebben segíts, légyszi Mama.
Behunytam a szemem, úgy kérleltem, aztán mikor újra ránéztem a lapra, a betűk hirtelen kitisztultak. 
Mikor meggyújtottam rajta a gyertyákat, és a fényükben sárgán felragyogott Alex arca, nem csak a viasz kezdett olvadni, hanem én is, bele a karjaiba, hogy aztán pár hét múlva engem is úgy kelljen felkaparni a padlóról, mint az eltévedt viaszcseppeket.

A citromos joghurttorta receptje visszakerült a fiókba, azóta sem próbáltuk megsütni. Szegény Ivánnal pár Becherovka után már az első randinkon közöltem, hogy én nem a konyhaművészetemmel hódítok, ne várjon tőlem se tortát, se felvágós vendégségeket, ahol az összes haverja belém szeret, a csajaik meg irigykedve tudakolják a receptet, miközben a halálomat kívánják. Iván nagyot nevetett, és azt mondta, ez nem gond, ő se egy mesterszakács, sütit is csak egyfélét tud, bár azt elég jól. Meg is ígérte, hogy legközelebb hoz belőle, de aztán nem jelentkezett. Egy héttel később volt a huszonötödik szülinapi bulim, magamba roskadva készülődtem rá. Legszívesebben lemondtam volna, de a legjobb barátnőim, Ági és Luca azt mondták, meg ne próbáljam, az évszázad bulija lesz, és miközben Ági sminkelt, Luca meg a frizurámat próbálgatta, összekacsintottak a fejem fölött. Nem hittem nekik. 
Iván volt a legviccesebb és legvidámabb fiú, akivel valaha találkoztam, és halálosan szerelmes lettem belé. Úgy éreztem, soha az életben nem fog már úgy megnevettetni senki, ahogy ő a randinkon.
A felbukkanására a bulin senki nem számított. Egy őzgerincforma volt a kezében, tele sütivel és egy szál vörös rózsa. Széles vigyorral lebegtette felém az ajtóból, mintha mi sem történt volna. Lucának és Áginak az arcára fagyott a mosoly, még előttem odasiettek hozzá, és félrevonták, hiába kiabáltam, hogy bízzák csak rám. Mire utolértem őket a szórakozóhely tömegében, a lányok már szétszéledtek, csak Iván állt előttem. Rám mosolygott, átölelt, és azt mondta, ne haragudjak, hogy eltűnt, tökéletesre akarta sütni a brownie-ját, és napokon keresztül próbálgatta, de tudja, hogy ez hülyeség volt, és megérdemli a büntetést. Értetlenül bámultam rá.
Luca és Ági ebben a pillanatban jelent meg újra, két oldalról belém karoltak, a tánctérre húztak, és a kezembe nyomtak egy teli felespoharat, aztán leültettek egy székre. A tömeg gyanúsan oszlani kezdett körülöttem, a zene lehalkult, és a következő pillanatban egy félmeztelen Chippendale fiú vonaglott előttem cowboy kalapban a Cotton Eye Joe-ra, miközben a közönség, Ivánnal az első sorban, vihogva tapsolt. Akkor már biztos voltam benne, hogy szeret.

Most, ahogy visszaemlékszem, újra kitör belőlem a nevetés. Egy pillanatra ott vagyok a buliban, fülig szerelmesen, mit sem sejtve a ránk váró szürke hétköznapokról, a monotonitásról, a konyhai rabságról, amibe épp most ránt vissza a lábfejemre boruló hideg víz és a ripityára törő vizespohár csörömpölése. Bálint kétségbeesve néz, én kiabálok, hogy igazán figyelhetne jobban, aztán elkap a lelkiismeret furdalás, adok neki egy puszit, semmi baj, semmi baj, majd felszeletelem neki az édesburgonyát, félbevágom a húskockákat, és várom az ítéletet. Izgulok, hogy megegye, nincs itthon semmi más.
Az első falatokat bizonytalanul forgatja a szájában, a sült hagyma darabokat a hús körül először óvatosan kikerüli, aztán megkóstolja azt is, és mohón falni kezdi. 
Mikor végez, megsimogatja a pocakját, az ölembe kéredzkedik, felnéz rám a világ legkékebb szemeivel, és hálásan azt mondja, “szeretlek, anya”.

Fotó: Pexels